Mint a vákuum

A stressz a mindennapjaim része. Egész jól voltam vele. Nem volt a barátom, de nem is tartottam az ellenségemnek. Még azt is mondhatnám, hogy kifejezetten inspirált bizonyos helyzetekben. A vele együtt elért eredményeimre mind emlékszem. Élesen itt vannak az emlékezetemben a mondatok, a mozdulatok, arcok.

A lehetőségeim adottak arra, hogy profi stresszkezelő legyek. Mégsem lettem az. A stressz a napjaim jelentős részében benne van. És most már nem inspirál, hanem elvesz. Elvesztettem benne magamat is. Olyan mint a vákum, ami nem ereszt. Erősen tart, minél inkább kapálózol ellene, annál erősebb..

A stresszel padlóra tudod küldeni magad. Elvesztheted azokat a képességeidet, amit korábban természetesnek tartottál. Abban is elbizonytalanodsz, amit tudsz.

Ha megvizsgálom, hogy a nem jó stressz, a distressz mennyi mindent volt képes elvenni eddig tőlem vagy mennyit adtam oda neki önszántamból, akkor a számla végösszege extra magas. Megéri-e? A válasz a biztos nem.

Solymár Dóra írása